Kultúrák közötti kapcsolat egy vagy több nyelven?

Koutny Ilona

Adam Mickiewicz Egyetem

Poznan, Lengyelország

Bevezetés

A különböz kultúrák közötti kapcsolat egyre intenzívebb, látjuk és halljuk, hogy mi történik távoli országokban, nyilatkoznak alig ismert kultúrák képviseli, ... s ha nem lenne tolmács, mit sem értenénk. Számítógépes hálózatokon bolyongva távoli adatbankokat érhetünk el, de mégsem járunk mindig sikerrel, hisz nem értjük az információt. Turistaként is lépten-nyomon nyelvi korlátokba ütközünk.

A nyelv és kultúra szoros kapcsolatban áll egymással; elfogadott nézet, hogy a nyelv tükrözi egy népnek a világlátását. Konfliktushelyzetek adódhatnak, ha a másik kultúrájának ismerete nélkül próbálunk kommunikálni. Ha kulturális szinten hiba csúszik a kommunikációba nemzetközi tanácskozásokon, akkor akár politikai incidensek is kirobbanhatnak. S egyre nagyobb teret kapnak a nemzetközi kapcsolatok!

Két egymással ellentétes folyamat figyelhet meg kulturális téren: egyrészt egy egységesít tendencia, azaz a világ nagy részére eljut az új divat, hasonló ruhákat hordanak és ugyanazt a zenét hallgatját a fiatalok, ugyanazoknak a nagy cégeknek a termékei kaphatók különbözô országokban, és sokszor már nem bajlódunk az új fogalmak lefordításával, hanem átvesszük a legtöbbször angol szót, kifejezést (computer, Aids, top, jogging, stb.). Az USA a nagy "olvasztótégely", ahol a világ különbözô részeirl érkez emberek átveszik az angolt és az amerikai kultúrát (bár ott is a spanyol nyelv kisebbség szerepe egyre n).

Másrészt az identitáskeresés, visszanyúlás a gyökerekhez, a hagyományokhoz, a kulturális és nyelvi különbségek hangsúlyozása egyre jellemzbb. Európában a nemzetek különválását figyelhetjük meg: csehek, szlovákok, horvátok, szerbek, szlovének, stb. saját nyelvük és államuk megersítésén munkálkodnak. A különbözô kultúra elbb-utóbb különbségeket hoz létre az eredetileg azonos nyelvben is: ld. brit és amerikai angol, spanyolországi és dél-amerikai spanyol, stb.

Hogy tudunk "egyetérteni", amikor több mint 5000 nyelven beszél a világ, s még többféle módon gondolkozik? A "bábeli szindróma" (Piron 1994) régóta foglalkoztatja az embereket, de igazán éget kérdéssé napjainkban vált. Néhány lehetséges megoldást mutatunk be és következményeit elemezzük.

1. Többnyelvség és a nemzetközi szervezetek

A többnyelvség megjelenik a mindennapokban és a nemzetközi szervezetek gyakorlatában. A nemzetközi tanácskozásokon a tagállamok képviselôi ragaszkodnak az egyenlô nyelvi jogokhoz, azaz hogy saját anyanyelvükön szólalhassanak meg, továbbá hogy a a határozatok a saját nyelvükön is megfogalmazódjanak, hisz ezek utána a tagországok hivatalos dokumentumai közé tartoznak. A nyelvi pluralitás a politikai, gazdasági, társadalmi, kulturális és tudományos életet egyaránt jellemzi; a nyelv így fontos politikai és gazdsági fegyver is (Szabari 1996).

Az ENSZ-nek 6 (angol, francia, spanyol, orosz, arab, kínai), az Európai Uniónak 12 (angol, dán, finn, francia, ír, görög, holland, német, olasz, portugál, spanyol és svéd) hivatalos nyelve van. A konferenciák lebonyolításához tolmácsok hada szükséges, a dokumentumok lefordításához pedig fordítóké: a 12 nyelvet tekintve 132 fordítási irány ellátásáról kell gondoskodni, és ennek anyagi oldalát elôteremteni, továbbá a fordítások idôigényesek, s így fontos információk csak késéssel jutnak el a megfelelô helyre. Ha a kelet-európai országok is csatlakoznak, 4 további ország esetén az elôbbi szám 210-re emelkedik súlyos terheket róva a csatlakozó országokra.

Csak néhány adatot idézünk a költségek szemléltetésére (Piron 1992): az EU nyelvi kiadása már 1989-ben 1,4 milliárd ECU volt; elôfordult, hogy az Egészségügyi Világszervezet lemondott egy 4,2 millió dolláros, jól megfontolt egészségügyi programról Afrikában, miközben 5 millió dollárt hagyott jóvá a nyelvi költségekre (!). 1995-ben napi 1 millió oldalt fordítottak (Szabari 1996) és egy átlagos konferencianap 17000 ECU-be került.

A számítógépes fordítás, melybe hatalmas összegeket fektetnek (pl. EUROTRA, vagy újabban a VERBMOBIL) még távol van attól, hogy átvegye a fordítók és tolmácsok munkáját.

A kultúra közvetítése, mely lehet forrásnyelv- vagy célnyelv-orientált, a tolmácson és fordítón múlik. Bár az EU biztosítani kívánja minden nemzetnek az anyanyelvéhez való jogot, egyes nyelveket, mint az angolt és a franciát sokkal gyakrabban használnak. Beszélnek már egyfajta eurospeakrôl, mely a nyelvek, fôleg az angol egy steril változatát jelöli.

Az eredetileg többnyelv tolmács, majd pszichológus Piron (1994) patologikusnak nevezi a jelenlegi helyzetet, "társadalmi neurózis"-ról beszél, hisz az emberek nem is akarnak tudomást venni arról, hogy lehetne más megoldás is (ld. 3.), ragaszkodnak a költséges többnyelvséghez, vagy elônybe részesítenek egy etnikai nyelvet.

2. Az angol mint nemzetközi nyelv

A történelem során egy-egy nyelv, mint az arám vagy a latin, nemzetközi szerepre tett szert (Szerdahelyi 1977). Ennek mindig is politikai, gazdasági okai voltak. Jelenleg az angol tölt be ilyen nem hivatalos szerepet (hisz a hivatalos politikai kapcsolatokban a többnyelvség uralkodik, mint ezt láttuk): tudományos konferenciákon, sajtótájékoztatókon, turizmusban .... (bár Kína nemrég bejelentette, hogy 97 szeptemberétôl csak kínai nyelven tartanak sajtótájékoztatót).

Az angolt 350 millió ember beszéli anyanyelvként és további 750 millió használja hivatalos nyelvként a világban. Ha elfogadjuk a nyelv kultúraközvetítô szerepét, akkor óhatatlanul felmerül a kérdés, milyen angol kultúrát próbáljunk meg elsajátítani: a britet, az amerikait, a kanadait vagy az ausztrált? Egyre többen érvelnek a nem anyanyelvi normák mellett (Kachru 1992), pl. indiai, szingapúr vagy nigériai változatok elfogadása mellett, ahol a nyelvi struktúra és kifejezésmód szintjén is érzôdik az anyanyelv hatása. A konferencia angol is különbözik a britek Quine English-étôl, hisz rendszerint jóval primitívebb az anyanyelvi változatnál.

Nemzetközi kommunikációban, ha különbözô anyanyelv emberek közös nyelvet beszélnek, akkor két eset lehetséges: a közös nyelv

- az egyiknek anyanyelve, a másiknak idegen nyelv,

- egyiküknek sem anyanyelve.

Az elsô esetben az anyanyelvi beszélô elônyt élvez, hisz minden probléma nélkül ki tudja magát fejezni, s ráadásul az ô kulturális háttere dominál, a másiknak igazodnia kell hozzá. Ha ez tömeges méreteket ölt, mint az angol esetén, akkor ez az adott nyelvet beszélô népeknek nyújt anyagiakban is kifejezhetô hatalmas elônyöket, hisz a többieknek sok évet kell a nyelvtanulásra fordítani.

A nyelvtanulás Magyarországon különösen nem hatékony, de nagyon sok országban nem áll megfelelô arányban a nyelvtudás a ráfordított idôvel és pénzzel. Az angol kiejtése egyes népek számára (pl. japánok, kínaiak) komoly nehézséget okoz. További probléma a nem világos mondatszekezet (jelöletlen mondatbeli funkciók), s a gazdag frazeológia. Így a kezdetben könny angol magas szint elsajátítása nagyon nehéz.

Chiti-Batelli (1995) politikai és nyelvi hegemoniáról beszél, s az angol szerepét fenyegetônek tartja, olyannak, mint az ókorban a latinét az ôshonos európai nyelvekre vagy késôbb a spanyolét Dél-Amerikában az indián nyelvekre.

Ha egyik félnek sem az anyanyelve a használt közös nyelv, akkor kevésbé kötelezô az adott nyelv normája és kultúrája, a felek nyelvtudásától is függ a használt kód, rendszerint az adott nyelv egyfajta primitív változatához vezet.

Érdekes, de kétséges megoldás az Ogden (1930) javasolta Basic English, amely 850 angol alapszóval (ebbôl 600 fônév, 150 melléknév, 82 nyelvtani szócska és mindössze 18 ige) akar mindent kifejezni, pl. give a song ‘énekel’, give it their attention ‘figyel’.

3. Az eszperantó mint semleges nemzetközi nyelv

A 110 éves múlttal rendelkezô, s a világon több millió ember által beszélt eszperantó már régen nyelvtervezetbôl valódi, mködô nyelvvé vált. Nyelvtana egyszer és szabályos, szóképzése produktív, így megtanulásához kevesebb idô kell, mint más természetes nyelvéhez. Piron (1994) szerint 150 óra alatt lehet olyan eredményt elérni, mint amilyet az angol esetén 1500 óra alatt. Ez azt jelenti, hogy oktatása tizedannyiba kerülne mint az angolé, franciáé vagy németé. A könny kifejezôképesség, a szabályok általánosíthatósága oldja a nyelvi gátlásokat.

Ezenkívül az eszperantót nyelvi modellként alkalmazva az indoeurópai nyelvek oktatásában is fontos elôkészítô szerepet játszhatna, ahogy erre utalnak a nemzetközi kisérletek (Szerdahelyi 1975, Corsetti, La Torre 1995), s ez a magyar nyelvtanulóknak különösen sokat segítene.

Ha két ember eszperantóul beszélget, akkor rendszerint mindkettôjüknek ez egy tanult nyelv (eltekintve a kevés számú eszperantó anyanyelvtôl), így egyikôjük sincs indokolatlanul fölényben, egyenjogú partnerekként társaloghatnak. Amennyiben nemzetközi téren elfogadnák, nem nyújtana egyik nemzetnek sem politikai, gazdasági és kulturális fölényt.

Az eszperantó is hordoz valamilyen kulturális töltetet, de ezt nem az elkülönülés jellemzi (más kultúra éppen annyiban az ami, amennyiben különbözik a többitôl), hanem Auld (1986) szerint az eszperantó kultúra befogadó, azaz magába fogadja a beszélôközössége nemzeti kultúráinak elemeit. A kialakulóban lévô nemzetközi kultúra lecsapódása és egyfajta nyitottság, tolerancia a mások kultúrája iránt, valamint informalitás állapítható meg az eszperantó nyelven történô interkulturális kommunikáció esetén (Koutny 1994), így kevesebb a konfliktuslehetôség. A különbözô népek kultúrájának a közvetítése az egyik célja.

Az eszperantó általános használata nemzetközi nyelvként sokak szerint elképzelhetô lenne (Eco, Gados, Piron, Szerdahelyi, stb, sôt a nyelvész Martinet (1989) arra a következtetésre jut, hogy “a nemzetközi kommunikáció nyelvi problémája jelenleg az eszperantó – melyrôl tudjuk, hogy kielégítôen mködik a használói körében – és egy hegemónikus nemzeti nyelv, mint mindnyájan tudjuk, az angol közötti konfliktusban jelentkezik”. Az Európa Parlamentben is volt javaslat a bevezetésére, az UNESCO több határozatában (1954, 1985, 1993) elismerte az eszperantó jelentôségét nemzetközi téren, mégsem vált az angol valódi konkurrensévé. Miért?

Piron (1994) részletesen elemzi könyvében a bábeli szindrómát és a társadalom pszichikai gátjait egy kézenfekvô megoldás elfogadásában (pl. ignorancia, a status quo védelme, a természetes nyelvek természetességébe vetett téves hit, különböz félelmek). A probléma nem csak nyelvi, pszichológiai, hanem alapvetôen politikai, és az eszperantó mögött nem áll politikai hatalom. Az angol nyelv országoknak kimondottan ellenérdeke az eszperantó terjesztése, hisz így a saját gazdasági, politikai befolyásuk csökkenne.

A kultúrák közötti kommunikáció bonyolult nyelvi, pszichológiai, gazdasági és politikai kérdéseket érintô probléma. gy gondoljuk, hogy mindenkinek joga van az anyanyelve használatára, az adott nyelvet beszélô közösségben, de a nemzetközi kommunikációban hatékony és racionális megoldásra kell törekedni, amely a benne résztvevôk egyenlôségén alapul.

Bibliográfia

Auld, William (1986): Kulturo kaj internacia lingvo. Chapeco: Fonto

Chiti-Batelli, Andrea - Janton, Pierre (1995): Politika hegemonio kaj lingva hegemonio en Europo. Rotterdam: UEA

Corsetti, Renato - La Torre, Mauro (1995): Quale lingua prima? Per un esperimento CEE che utilizzi l'esperanto. In: LPLP 95/1

Eco, Umberto (1993): La ricerca della lingua perfetta nella cultura europea. Roma/Bari: Editori Laterza

Esperanto kaj la estonteca plurlingvismo. Diskuto kun Umberto Eco. 1994. Rotterdam: UEA

Gados László (1996): Az egyesülô Európában társalogjunk vagy dadogjunk. Budapest: Hexaco GNH Kft

Kachru, Braj B. (szerk. 1992): The Other Tongue: English across Cultures. 2. kiad. Urbana/Chicago: University of Illinois Press

Koutny Ilona (1994): Nyelvi és kulturális kommunikáció az idegen nyelven. In: 4. Alkalmazott Nyelvészeti Konferencia. Budapest: BME

Martinet, André (1989): “The proof of the pudding”. In: Schubert (szerk.): Interlinguistics. An Introduction to the Study of Planned Languages. Berlin: Mouton de Gruyter

Piron, Claude (1992): Communication linguistique. A la recherche d'une dimension mondiale. Paris: SAT-amikaro

Piron, Claude (1994): Le défi des langues: du gachi au bon sens. Paris: L'Harmattan

Szabari Krisztina (1996): Az Erópai Unió és a nyelvek. A nyelvi szabályozás gyakorlata, valamint a fordítás és tolmácsolás jelene és jövôje. In: Modern Nyelvoktatás. 1996/3

Szerdahelyi István (1977): Bábeltôl a világnyelvig. Budapest: Gondolat

Szerdahelyi István (1975): Metodologio de Esperanto. Budapest: Tankönyvkiadó