Az EU és a kis népek nyelvei

Mostanában több alkalommal találkozhattunk azzal a feltételezéssel, amely szerint a ma élõ és használt 3-6000 nyelv több, mint 90 %-a eltûnik a XXI. század végére, - ha a jelenlegi tendencia folytatódik.

Világos, hogy itt a kis népek, népcsoportok, törzsek nyelveirõl van szó.

A magyarság - akár tetszik, akár nem - a kis népek közé tartozik. Egyszer érdemes elgondolkodnunk arról, hogy - a globalizáció és az Európai Unió bõvülésének melléktermékeként - fenyegeti-e veszély a magyar nyelvet?

Az emberiség eddigi történelme során a nemzetközi érintkezésben használt nyelv nagyrészt a hatalmi fölény kérdése volt.

Érdekes, hogy a Római Birodalom felbomlása után a latin nyelv milyen sokáig megõrizte nemzetközi szerepét. Ilyen szempontból kicsit irigykedve gondolhatunk a „sötét” középkorra, amikor a latin elsajátítása után bármelyik európai egyetemen lehetett tanulni. A magyar, a cseh, vagy a portugál diák nem volt hátrányban az angol, német, vagy francia társaival szemben. Mivel senkinek sem volt az anyanyelve, a latin használata egyenjogú, demokratikus érintkezést tett lehetõvé.

A könyvnyomtatás feltalálása után a nemzeti nyelvek kerültek elõtérbe.

A XVII.-XX. század között (itt, Európában) a francia vált a szellemi elit nemzetközi nyelvévé.

A II. világháborút az angolszász hatalmak és a Szovjetunió nyerték meg. A háború után Európa egy nyugati és egy keleti zónára oszlott. A szocialista országokban az orosz nyelvet tanították kötelezõ, elsõ, idegen nyelvként, - az eredmény siralmas volt. (Még sokan emlékeznek, hogy 1956 októberében az egyik jelszó így hangzott: - „Nem tanulunk oroszul!”)

Az angolszász övezetben ilyen szempontból senkit sem köteleztek semmire, de - nagyon bölcsen - rengeteg embert tettek érdekeltté, hogy megtanulják az angol nyelvet. Csak néhány okot említenék, melyekért érdemes volt angolul tanulni: - ösztöndíjak, tanulmányutak, munkavállalási lehetõség (brain-drain), tudományos folyóiratok olvasása, irodalomkutatás, publikálás, az utóbbi évtizedekben a számítástechnika elsajátítása, legújabban az Internet használata.

Most, a rendszerváltás után közel másfél évtizeddel, április 12-én (a közvélemény-kutatások szerint) beszavazzuk magunkat az Európai Unióba.

Tegyük a szívünkre a kezünket, és valljuk be õszintén: - hány épkézláb mondatot hallottunk eddig arról, hogy a 25 ország polgárai hogyan fogják megérteni egymást?

Ha többen érezzük úgy, hogy a tájékoztatás nem kielégítõ, próbáljunk meg józan, „paraszti” ésszel, együtt gondolkodni.

Hogyan alakul az EU közös nyelvének kérdése, ha az EU vezetõinek jelenlegi irányelve valósul meg: - „Mindenki õrizze meg anyanyelvét és tanuljon meg még két-három idegen nyelvet: egy az õ számára valamilyen okból fontosat, továbbá egy szomszéd népét és egy ritka nyelvet. Vagy: az európai intézményekben mindenki tudjon három nyelvet, az angolt, a franciát és a németet, ebbõl egyet aktívan és tökéletesen használjon, a másik kettõn elég, ha mindent ért.” (Az idézetet Haszpra Ottó professzor úr „Az Európai Unió közös nyelve - melyik?” címû, a Magyar Nemzet 2002. október 7-i számában megjelent írásából emeltem ki.)

Azt hiszem, egyetérthetünk abban, hogy a fenti irányelv megvalósíthatatlan.

Az átlagos képességû emberek számára még egy idegen nyelv beszéd-szintû elsajátítása is csak igen nehezen, vagy sehogyan sem megy. (Mi, magyarok vagyunk talán Európában a legnehezebb helyzetben, hiszen a mi nyelvünk sem a szláv, sem az angolszász-germán, sem a latin nyelvekhez nemigen hasonlít.)

Az sem kétséges, hogy a kis népek nyelveinek megtanulásával igen kevesen veszõdnének.

Ez az ajánlás fenntartaná a nyelvi káoszt az EU-ban, és a kis nyelvek visszaszorulásának folyamata a jelenlegi, viszonylag lassú ütemben folytatódnék.

Ide kívánkozik egy rövid, európai rémtörténet:

Egy angolul és németül beszélõ magyar utazó Lengyelországban, akut, hasi katasztrófában megbetegszik. Az elsõ, lengyel orvos (aki jól tud oroszul és franciául) képtelen a kórelõzményt kikérdezni. Ketten hat nyelven beszélnek, de nem értik egymást. Tolmácsot kell hívni, a diagnózis késik, a betegség elhatalmasodik. A szerencsétlen magyarnak sérül az egészséghez (sõt, talán az élethez) való, alapvetõ emberi joga.

A fenti, kis példa is rávilágít arra a rideg tényre, hogy az EU egyezményes, mindenki által elfogadható, senkit sem sértõ, semleges híd-nyelv nélkül nem egyéb, mint egy gazdasági, katonai, politikai érdekcsoport, amelynek egyes államai között szellemi, emberi, kulturális kapcsolatok alig vannak.

Hogyan alakulna a nyelvi kérdés, ha az EU döntéshozói egy szép napon kinyilatkoztatnák, hogy a nyelvi zûrzavar leküzdése érdekében közös nyelvként az angolt kell használni.

Megvalósulna (egy kicsit átformálva) az orwelli gondolat, hogy: - „Az Európai Unióban minden nemzet egyenlõ, de legegyenlõbbek az angolok.”

Ettõl kezdve teljes joggal érezhetné mindenki, akinek nem angol az anyanyelve, hogy õ egy másodosztályú európai polgár. A másodosztályú polgárok biflázhatnák a többkilós angol szótárakat, amíg a „legegyenlõbbek” vígan foglalkozhatnának a választott szakmájuk elsajátításával. Ugrásszerûen megnövekedne az angol nyelvtanárok iránti igény. Minden hivatal, minden állás betöltésénél elõnyt jelentene az angol nyelv anyanyelvi szintû ismerete. Az angolszász országokban az idegen nyelvek tanulása végképp kimenne a divatból. A született angolok felsõbbrendû embereknek érezhetnék magukat. A nem-angolszász országokban az élelmes szülõk már kisgyermekkortól kezdve angolul taníttatnák csemetéiket, nagyobbacska gyermekeiket pedig angol nyelvterületre küldenék tanulni. Kialakulna egy angolul tudó, felsõbbrendû kaszt, - azokból pedig, akik nem tudnának angolul megtanulni, szép lassan éhbérért foglalkoztatott segédmunkások, cselédek, munkanélküliek, segélybõl tengõdõ páriák lennének. (Aki ezt a „szép, új világot” látni szeretné, menjen el Indiába!)

Bármelyik nemzeti nyelv közös nyelvként való elfogadása a fent leírt helyzetet eredményezné, továbbá azt, hogy a többi népek nyelvei - történelmileg nem túl hosszú idõ alatt - kiszorulnának a használatból. Elõször a kis népek nyelvei sorvadnának el, hiszen mindenkinek egy olyan nyelv elsajátítása lenne fontos, amellyel mindenütt boldogul. A nagyobb lélekszámú népek nyelveit egy ideig még éltetné a tehetetlenségi erõ, - bár riasztó jelként többször tapasztaltam, hogy például a német orvos-kollégák egyre gyakrabban angolul adnak elõ olyan konferenciákon is, ahol a német az egyik hivatalos nyelv.

Csak kevesen tudják (és még kevesebben ismerik el), hogy van egy harmadik megoldás is.

Ha az EU valóban a demokrácia és az emberi jogok tiszteletben tartására törekedne, ha valóban a nemzetek Európáját akarná megvalósítani, akkor az európai gyökerû eszperantót fogadná el közös nyelvként.

Az eszperantisták szerint minden embernek két nyelv tökéletes tudására lenne szüksége: - az egyik az anyanyelv, amellyel hazájában boldogul, a másik a nemzetközi nyelv, amelyet hazája határain kívül, vagy más anyanyelvû emberek társaságában, illetve intézményes, nemzetközi, politikai, gazdasági, kulturális kapcsolataiban használ.

Saját tapasztalatom szerint az eszperantó középfokú elsajátításához 2-300 munkaóra szükséges, - ez az azonos szintû, angol nyelvtudás eléréséhez szükséges idõ egytizede-egyötöde között van. Szókincse az indo-európai nyelvcsalád leggyakoribb, közös szavaira épül, páratlan szóképzõ-rendszere segítségével pedig új szavak állíthatók elõ. Mindent úgy írunk, ahogy kiejtjük. A nyelvtan néhány hét alatt megtanulható és automatizálható, - ettõl kezdve már csak a szókincset kell gyarapítani. Sok embert ismerek, aki az eszperantó segítségével tanult meg nyelvet tanulni: - jómagamnak is valódi, intellektuális élményt jelentett.

Idén, Nagyváradon rendezik meg a XIV. Nemzetközi Orvos-Egészségügyi Eszperantó Konferenciát. Eddig kilenc alkalommal én is résztvettem ezeken a konferenciákon. Tanúsíthatom, hogy az eszperantó alkalmas a legbonyolultabb szakmai kérdések megbeszélésére is.

Mivel nem áll mögötte gazdasági, katonai, politikai hatalom, az eszperantó nem veszélyezteti a kis népek nyelveit. Ellenkezõleg: - megmentheti e nyelveket a kihalástól, hiszen minden generáció újra, meg újra elsajátíthatja, használata során pedig senkit sem ér hátrány, és nem juttat senkit sem indokolatlan elõnyökhöz.

Az eszperantisták a létezésükkel bizonyítják, hogy a bábeli átok legyõzhetõ.

Ha az írott és elektronikus sajtó segítségével torzítástól és elõítéletektõl mentesen sikerülne az európai társadalmaknak bemutatni és „divatba hozni” az eszperantót, akkor jogosabban remélhetnénk, hogy gyermekeink és unokáink az Európai Unió egyenjogú polgáraiként és egyúttal magyarként élhetnek.

Dr. Molnár Lajos

orvos-radiológus