A Szerkesztõség ezt a számot

az európai parlamenti képviselõjelöltek

szíves figyelmébe ajánlja.




Az egyenlõség nyelvi feltétel hiányában csak fikció


Az Európai Parlament és tagjai szerepérõl

M

aga az a tény is, hogy a tagállamok állampolgárai közvetlenül vá­lasztják meg az Európai Parlament tagjait mutatja, hogy az Európai Unió intézményei közül az Európai Parlamenttõl, ennek tagjaitól várható el leginkább, hogy figyelmük az állampolgárok olyan érdekeire is kiterjedjenek, amelyeket a tagállamok kormányai által alkotott Tanács és az Európai Bizottság nem képes megfelelõen kezelni, és ennek következtében kényszerülnek olyan beismerésre, mint hogy: „az Uniót közelebb kell vinni az állampolgárokhoz”. Az állampolgárokhoz való közelebb jutásnak még nincsenek jól érzékelhetõ jelei. Ezért is tartjuk szükségesnek, hogy az Európai Parlamentbe készülõk figyelmét ráirányítsuk olyan összefüggésekre és jelenségekre, amelyek hátráltatják vagy aka­dályozzák mind az európai integráció meghirdetett céljainak teljesülését, értékeinek érvényesülését, mind emberek életét könnyíthetõ lehetõségek figyelembevételét. Az Európai Unió és a nyelvi kérdés kiadvány csaknem egy évtizede feladatának tartja nemcsak a kommunikációs gondokra, hanem e gondok enyhítésének lehetõségére történõ rámutatást is. Tapasztaltuk, hogy az itt említett típusú kérdésekre és jelzésekre Brüsszelben leginkább az Európai Parlament tagjai voltak fogékonyak. Ezért remélhetjük, hogy az új tagállamokból az Európai Parlamentbe megválasztott képviselõk révén ez fogékonyság tovább fog erõsödni és kézzelfogható eredményekhez is el fog vezetni.

Ígérvények az uniós állampolgárok számára

A

z európai integráció történetében még csak rövid idõ (12 év) telt el azóta, hogy a Maastrichti Szerzõdés bevezette az uniós állampol­gárságot, amely együtt jár meghatározott jogokkal. Csak néhány éve (2000 decemberében) hirdették ki – bár még máig sem emelkedett jogerõre – az Alapvetõ Jogok Chartáját. „A Charta hitet tesz amellett, hogy a békés jövõ szempontjából közös értékekre kell felépíteni az Uniót. Ezek a közös értékek az emberi méltóság, a szabadság, az egyenlõség és a szolidaritás. A Charta szerint az említett értékek tiszteletben tartásával lehet megteremteni a sza­badság, biztonság és igazság övezetét, ugyanakkor, az értékek egyezõsége mellett, meg kell õrizni a kulturális sokszínûséget, amely az EU-t jellemzi.” [Horváth 2002:396.]



Közös értékeink:

az emberi méltóság, a szabadság, az egyenlõség és

a szolidaritás



Rövid idõ telt el e jogok kinyilvánításától, nem nagyon csodálható tehát, hogy tartalmuk és hatásuk nincs még kellõ részletességgel kibontva. Ugyan­akkor az életben tapasztalható bizonyos jelenségek sokasága intõ jel lehet arra, hogy a részletes feltárással és megfelelõ intézkedések meghozatalával nem szabad késlekedni, mert az integráció ügyében jóvátehetetlen károk keletkezhetnek.

A

z uniós állampolgárt közelrõl érinti az oktatás és a kultúra is. Ezek a területek a Maastrichti Szerzõ­déssel kaptak ugyan valamilyen mér­tékû közösségi befolyásolási lehetõséget, de egyébként teljes egé­szében tagállami hatáskörben vannak. Az Unió csak különféle progra­mokkal egészíti ki a tagállamok ténykedését, és próbál ezekkel a közösségi célok megvalósulása érdekében valamilyen mértékben hatni. Az Unió mére­téhez képest az eredmény nem nagy, és – amint késõbb megmutatjuk – ellentmondásos is. „A kulturális politika az oktatáshoz hasonlóan csak a Maastrichti Szerzõdéssel jelent meg közösségi szinten. A Maastrichti Szer­zõdés egyik fõ célkitûzése volt, hogy a korábban inkább gazdasági és keres­kedelmi célzatú integrációt olyan területekkel szélesítse, amelyek az állam­polgárokhoz is közelebb viszik az Európai Uniót, és ezáltal erõsítik az európai egységhez való tartozás érzését, ezen keresztül pedig az európai integráció legitimitását. E tekintetben a kulturális politikának kiemelkedõ szerepe van. (...) A 151. cikk értelmében a Közösségnek úgy kell segítenie a tagállamok kultúráinak virágzását, hogy közben tiszteletben tartja a nemzeti és regionális különbségeket, és elõtérbe emeli a közös kulturális örökséget. (...) A 151. cikk értelmében a Közösség fellépésének bátorítania kell a tagállamok együttmûködését, és szükség szerint ki kell egészítenie, támo­gatnia kell tevékenységüket a következõ területeken: az európai kultúra ter­jesztése és ismertségének javítása, a kulturális örökség védelme, a kulturális csere ösztönzése, a mûvészeti és irodalmi alkotások (beleértve az audio­vizuális szektort is) támogatása. A 151. cikk elõírja, hogy a Közösségnek figyelembe kell vennie a kulturális szempontokat egyéb tevékenységei során is, különösen annak érdekében, hogy elõmozdítsa és tiszteletben tartsa a kulturális sokszínûséget.” [Horváth 2002:351.]


A

z Európai Uniót ismertetõ kiadványok némelyikében emlékeztetnek Jean Monnet kijelentésére (1952): „Nem államok közötti koalíciót alkotunk, hanem polgárok közötti uniót.” [Európa 10 pontban: 41.] Mit találunk most, ha ennek a kijelentésnek a tükrében vizsgáljuk az európai integráció eddigi tényeit?

Maastricht elõtt az integráció lényegét az adta, hogy a tagállamok (kor­mányaik révén) egymáshoz igazították kizárólag gazdasági és kereskedelmi vonatkozású területekre kiterjedõen államhatalmi eszközeiket és egy ré­szüket átengedték közösségi hatáskörbe. Ez, nem lehet kétséges, államok, nem pedig polgárok közötti uniót jelent. Mi a helyzet Maastricht után? Csupán annyi, hogy az államhatalmi eszközök egyeztetését újabb két terü­letre (közös kül- és biztonságpolitika, valamint bel- és igazságügyi együtt­mûködés) irányozták elõ. Valójában most sincs többrõl szó, mint államok koalíciójáról. Igaz, az európai integrációt alakító elit számára talán felde­rengett, hogy valami Jean Monnet nevû elõd emberek uniójáról is beszélt, feltehetõen ennek is köszönhetõ, hogy bevezették az uniós állampolgárságot, jogokat is rendelve hozzá, például az Unió tagállamaiban való szabad moz­gásról, tartózkodásról, letelepedésrõl stb. Az uniós állampolgárság, valamint az Európai Ombudsman intézményének bevezetését az a tény is siettette, hogy a tagállamok lakossága részérõl nagyon ingatag volt (és ma is az, 50% körüli) az integráció intézményei iránti bizalom.


„Nem államok közötti koalíciót alkotunk, hanem polgárok közötti uniót.”

Jean Monnet


„Ezek az új jogok kifogásokat is felvetnek a nemzeti identitás és szuve­renitás vonatkozásában. Az, hogy az európai állampolgárság kiegészíti és erõsíti a nemzeti állampolgárságot újdonság és igen merész elképzelés, továbbá számos olyan kérdést vet fel, melyet a politikusoknak kell kezelniük. A polgárok Európája egy olyan politikai unió elõképe, mely megvalósí­tásának határideje még kitûzésre vár. Az majd csak késõbb válik egyértel­mûvé, hogy egy, a jelenleginél több tagot számláló Unióban, Európa polgá­rai milyen közös értékekben és kollektív törekvésekben lesznek készek osz­tozni. Az egy közösséghez tartozás érzését, a közös sorson való osztozást nem lehet mesterségesen létrehozni. / Eljött az idõ az elõrelépésre a kultu­rális – gazdaságit meghaladó – integráció terén is elõsegítve a közös tudat kialakítását.” [Európa 10 pontban: 40.]


Miért van szükség a polgárok Európájára?

A

z ábrándozás hosszú idõszaka után az európai integrációt végül is a második világháború iszonyú szenvedéseit és hatalmas pusztításait megtapasztalt értelem és akarat indította el a megvalósulás útján. A hasonló borzalmak megismétlõdésének elkerülését célul tûzõ akarásé. Ma már egyre kevesebben vannak azok, akik maguk átélték a háború borzal­mait, és akik személyesen magyarázatát adhatnák annak, hogy miért lehetett tömegeket egymás gyilkolására rávenni. Bár magyarázattal ma már számos szakmunka is szolgálhat, de ilyen szakmunkákat csak kevesen olvasnak. Ezért nincs eléggé a köztudatban a múlt tanulsága, a magunkén kívül más népek értékei ismeretének és tiszteletének fontossága is, és nem él eléggé a köztudatban az történelmi tapasztalat, hogy bizonyos körülmények esetén népeket, népcso­portokat nagyon könnyen szembe lehet állítani egymással. Ennek lehetõ­ségét csökkentheti, ha a különbözõ népeket minél több személyes emberi kapcsolat köt össze. (Csökkentheti, de nem zárja ki, amint azt az egykori Jugoszlávia példája mutatta.) Ismerni, tisztelni, egyen­rangúnak tartani más népeket, minden népet – ez az európai tartós béke szempontjából nélkülözhetetlen feltétel. E nélkül ugyanis kevés garancia van szembenállások, összeütközések elkerülésére. Ebben pedig igen nagy szerepet kell tulajdo­nítanunk a jó szándékú és egyenjogú tömeges emberi kapcsolatoknak. Annak a tényezõnek fontosságáról van szó, amelyet költõi eszközzel Saint-Exupéry így mutat be örökbecsû meséjében, a kis herceg és a róka párbeszédével:

– Nem – mondta a kis herceg. – Barátokat keresek. Mit jelent az, hogy „megszelídíteni”?

– Olyasmi, amit nagyon is elfelejtettek – mondta a róka. – Azt jelenti: kapcsolatokat teremteni.

– Kapcsolatokat teremteni?

– Úgy bizony – mondta a róka. – Te pillanatnyilag nem vagy számomra más, mint egy ugyanolyan kisfiú, mint a többi száz- meg százezer. És szükségem sincs rád. Aho­gyan neked sincs énrám. Számodra én is csak ugyan­olyan róka vagyok, mint a többi száz- meg százezer. De ha megszelídítesz, szükségünk lesz egymásra. Egyetlen leszel a számomra a világon. És én is egyetlen leszek a te számodra...

Jóllehet, az európai emberek egy – ma még talán nem túl nagy – hánya­dának módja van más országokban személyes élményekre, tapasztalatra szert tennie, de a túlnyomó többség mégis csak a televízió és a rádió által közvetített ismeretekre hagyatkozhat. És mirõl szólnak ezek az ismere­tek? Politikai történésekrõl és tragikus vagy szenzációs eseményekrõl. A poli­tikai hírek ritkán szolgálják a más tagállamokban élõk iránti rokonszenv és szolidaritás érzésének erõsödését, hiszen például olyanról szólnak, hogy az Európai Tanács ülésén egyik vagy másik kormány saját államának érde­két, nézetét, befolyását stb. makacsul védve megakadályoz mások számára szük­séges, hasznos intézkedés elfogadását stb. A kormányok olykor zajos érdek­egyeztetõ, -ütköztetõ tanácskozásairól és vitáiról szóló hírek bizony az elha­tárolódást erõsítik és nincs semmi, ami ezt a hatást érdemben ellensúlyozná. Ezért lenne nagy szükség a civil kapcsolatok jelentõs bõvülésére, sok irányú civil kapcsolat létrejöttére, ezzel másféle ismeretek, élmények szerzésének lehetõségére, továbbá nem az elhatárolódás, hanem az összetartozás tudati és érzelmi erõsítésére, uniós nyelven szólva: az európai társadalmi kohézió szilárdítására, ha nem éppen megteremtésére. Az alapvetõ jogok egyen­lõség-ígéretén alapuló kapcsolatok létrejöttére. E nélkül nem alakulhat ki a polgárok Európája, e nélkül az európai integráció csak torzót fog létrehozni.


Az emberi kapcsolatok erõsítése nélkül nem jöhet létre

a polgárok Európája!


A

z emberi kapcsolatok – mind népen belül, mind népek között – a következõ évtizedek Európai Uniójában nagy megpróbáltatásoknak lesznek kitéve. Ugyanis, demográfiai számítások szerint a 25-tagú Európai Unió lakossága, népesedési gondok miatt, 2050-ig a mai 451 mil­lióról 401 millióra fog csökkenni. A korösszetétel változása következtében 4,25-rõl 1,86-ra fog csökkenni a keresõképes korosztályok aránya a 65 évesek és idõsebbek korosztályaihoz képest (vagyis a mai több mint négy keresõ helyett kettõ sem jut majd egy nyugdíjasra). [Demény 2003:29.] Következésképpen a jóléti rendszert, benne a nyugdíjrendszert gyökeresen, megszorításokat alkalmazva, át kell alakítani. Ez az európai lakosságban nyilvánvalóan erõs indulatokat és feszültségeket fog kiváltani. A munkaerõ-kapacitás növelését – amint erre szakemberek már utaltak – bevándorlók fogadásával lehetne elérni, és ezzel csökkenteni a demográfiai helyzetbõl adódó kedvezõtlen változást. E lehetõség megfontolására hívta fel az európaiak figyelmét Kofi Annan, az ENSZ fõtitkára az Európai Parla­mentben elmondott beszédében. [Népszabadság, 2004. január 29.] „A bevándorlóknak alkalmazkodniuk kell a fogadó társadalmakhoz, de szükség van e társadalmak alkalmazkodására is” – hívta fel a figyelmet a várható gondokra is. Egyelõre Európa nem ilyen szándékot mutat, ezt bizonyítja az a hír, hogy a Holland Királyságban most fogadtak el törvényt, amelynek értelmében három év alatt huszonhatezer külföldit toloncolnak ki az ország­ból. [Népszabadság, 2004. február 19.] Más hírek is jelzik, hogy Nyugat-Európában erõsödik az idegenellenesség.

Az Európai Unió döntéshozóinak világosan kell látniuk, hogy a nem rózsásnak mutatkozó jövõ nehézségeinek kezelése, az integráció folytatása csak akkor lehet sikeres, ha ténylegesen megteremtik ’a közös értékek: az emberi méltóság, a szabadság, az egyenlõség és a szolidaritás’ maradék­talan érvényesülésének és a kulturális örökségek megõrzésének feltételeit. Ez elõfeltétele az európai békének. Továbbá azt is látniuk kell, hogy a népek közötti viszony megerõsödéséhez, békésen és harmonikusan történõ alaku­lásához az emberi kapcsolatok bõvülésén és tartalmasabbá tételén át vezet az út.


A közös értékek tiszteletben tartása az európai béke elõfeltétele



Közvetítõ nyelv nélkül nincs gyümölcsözõ kapcsolat

E

urópában különbözõ anyanyelvû emberek kapcsolatáról van szó, tehát ahhoz, hogy (meg)értsék egymást közös (közvetítõ) nyelv ismeretére van szüksé­gük. Célszerûen olyanra, amellyel az Unió egész területén boldogulni lehet. Az idegennyelv-tudás fontosságát már több mint másfél évtizeddel ezelõtt a Közösség(ek) oktatási minisztereinek taná­csa is felismerte, és a megoldást abban jelölte meg, hogy az állampolgárok tudjanak legalább három közösségi nyelvet. Ez a kívánalom jelent meg azután az Európai Bizottság által 1995-ben Tanítás és tanulás – A tanulás váljon természetes társadalmi szükségletté címmel kiadott Fehér Könyvben, majd más okmányokban is. Ez a cél azonban több okból sem tekinthetõ reálisnak. A legszellemesebb bírálatok egyike a belga André Martintól szár­mazik, amelyet európai parlamenti meghallgatás alkalmával (1995) mondott el: „Az ember nehezen képzeli el, hogy például egy zseniális svéd tökélete­sen tudván az angolt, a németet és a hollandot, hogy ne mondjam még a len­gyelt vagy a finnt, valamikor is képes lenne érdemlegesen társalogni egy nem kevésbé tehetséges göröggel, aki folyékonyan használja az olaszt, a spanyolt, a franciát s talán ezeken kívül még a szerb-horvátot is.” A három nyelv tudásának ötlete mellõz minden tapasztalatot a nyelvtanulási adott­ságok és feltételek különbözõségérõl. Sok évtizedes tapasztalat mutatja Európa-szerte, hogy több nyelv magas szinten történõ elsajátításához az átlagost meghaladó feltételek szükségesek, mind az egyéni adottságokat, mind a körülményeket tekintve. Ilyen nyelvtudásra szert tenni csak keve­seknek sikerül. Egy 2000-ben végzett és reprezentatívnak minõsített fel­mérés (Eurobarometer Report 54) szerint a megkérdezetteknek csak 32,4%-a nyilatkozott támogatóan a több idegen nyelv tudásának szük­ségességérõl, 53,4% pedig elutasította ezt. Ugyanezen felmérésbõl kiderül az is, hogy az Unió lakosságából 47% egyáltalán nem beszél idegen nyelvet.

A globalizációs jelenség nyelvi vetülete.

A

mikor az Európai Unió intézményei és a tagállamok kormányai az idegen­nyelv-tanulásra ösztönöznek, egyáltalán nem a társadalmi kohézió erõsítésének kívánalmával összefüggésben teszik ezt, ha­nem – a Közösség(ek) jellegé­nek megfelelõen – gazdasági szükségszerû­ségbõl, érdekbõl, ezért is szeretik hangsúlyozni, hogy a nyelvtudás az egyé­ni karrier feltétele. Milyen karrierre gondolnak ennek kapcsán az emberek? Természetesen olyanra, mint jól fizetett brüsszeli hivatalnoki állásba jutás, vagy multinacionális vállalatoknál, nemzetközi szervezeteknél, nagy tudo­mányos intézeteknél való elhelyezkedés. Miután pedig – a globalizáció velejárójaként – ezeken a területeken az angol vált vagy válik csaknem kizárólagosan közvetítõ nyelvvé, idegen nyelvként való tanulásra – dalolva vagy kényszerûen – mind többen választják az angol nyelvet. A kormányok is ennek útját egyengetik az iskolai nyelvoktatásban. Persze, farizeus módra, azok megnyugtatására, akik (még?) hisznek a közös értékek és a kulturális sokszínûség érvényesülésében, szavakban támogatják a szomszéd népek nyelveinek, illetve a kevésbé beszélt nyelveknek tanulását is. De csak szavakban! A valóságról pedig a nyelvoktatásról, nyelvtanulásról szóló fel­mérések és statisztikák árulkodnak. Természetesen az a sok tízmillió szülõ Európában, aki csak a felszíni jelenséget látva gyermeke érdekét ennek alapján ítéli meg, és ezért döntésével az angol egyeduralomra jutásának folyamatát erõsíti, nem kárhoztatható ezért.

M

iközben azt a hiedelmet mesterségesen is növelik, hogy az egyéni boldoguláshoz az angol nyelv tudása szükséges, arról nem beszél senki, hogy az olyan álláshelyek száma, amelyekben feltétlenül megkívánják az angol nyelv tudását (lásd fentebb) csak kis hányadát jelenti az összes munkahelynek a Nagy-Britannián kívüli Unióban. Az pedig erõ­södõ jelenség napjainkban, hogy az angoltudással elnyerni áhított, jól fizetõ állásokat olyanok számára hirdetik meg, akik az angolt anyanyelvként (ennek megfelelõ szinten) beszélik. Ezekbõl a diszkriminatív hirdetésekbõl

a http://lingvo.org/diskriminacio

honlapon már több mint 700-at gyûjtöttek össze. Az Európai Unió elveivel össze nem egyeztethetõ hirdetések miatt európai parlamenti képviselõk, valamint civil szervezetek már több ízben fordultak kérdéssel az Európai Bizottsághoz. A Bizottság ugyan elis­meri, hogy diszkriminációról van szó, de a jelenség terjedését eddig még nem tudta megakadályozni, talán nem is nagyon akarta.

Miért kell tehát sok-sok fiatalnak, de felnõttnek is az angolt tanulnia, ha közülük csak kisebb hányadnak fog megadatni, hogy általa érvényesülje­nek? Bizony azért, hogy alkalmasabbak legyenek a globális piacon kínált szellemi és tárgyi áruk befogadására és fogyasztására.


Hová lett az egyenlõség mint uniós érték?

T

etszik, nem tetszik, ki kell mondani, hogy nyelvhasználati ok miatt nem áll fenn az uniós polgárok egyenlõsége, sõt ebbõl következõen, bizonyos helyzetekben az emberi méltóság is csorbát szenved. Sta­tisztikák bizonysága szerint, mialatt Európában az angol nyelv térhódítása egyre nagyobb arányú, az angol anyanyelvûek eddig sem nagy idegennyelv-tanulási hajlama erõsen lecsökkent. (Az Eurobarometer 1999. évi felmérése szerint amíg az idegennyelv-tudás EU-átlaga 44% volt, Nagy-Britanniában csak a lakosság 19%-a tudott idegen nyelvet.) Ma tehát az az kétségbevon­hatatlan tény, hogy – fehér könyvi ajánlás ide vagy oda – a nem angol nyel­vûeknek több ezer órát és sok-sok pénzt kell áldozniuk arra, hogy idegen nyelvet tudjanak; az angol anyanyelvûek e helyett szakmailag képezhetik magukat, gyarapíthatják jövedelmüket, sõt a legjobb állások is többnyire rájuk várnak. Mindenki másnál elõbb juthatnak információkhoz, miután az uniós dokumentumok elõször (olykor kizárólag) angol nyelven jelennek meg stb. Az emberi méltóság is sérülhet olyan helyzetekben, amikor a nyelvi érintkezésben az egyik fél anyanyelvének használata által fölényben van a másikkal szemben. Errõl persze nem tehetnek az angol és ír emberek. Õk az emberi természet, valamint lehetõségeik szerint cselekszenek. He­lyükben mások is így tennének. A fennálló helyzetért szemrehányás az európai politikusokat és tanácsadó (értelmiségi) holdudvarukat illeti. Miért?


Egy közös nyelvre is szükség van

E

gyszerû logikával már az Európai Unió irányában történõ lépés elõkészítése idõszakában is el lehetett jutni ahhoz a következtetéshez, hogy ha az Unió versenyképességének erõsítése érdekében az embe­rek számára lehetõvé kell tenni a szabad mozgást, munkavállalást, tartóz­kodást, akkor a nyelvi érintkezés megkönnyítésére egy közös közvetítõ nyelv használatát (is) célul kellene tûzni. Ám nemzeti (etnikus) nyelv hiva­talos ajánlása – miután egy nyelvet a többiek rovására elõnyös helyzetbe hozna – az alapokmányba (szerzõdésbe) ütközõ cselekmény lett volna. A civil szférából a kezdeményezési joggal rendelkezõ Európai Bizottság, valamint az Európai Parlament figyelmébe ajánlották több ízben is egy jól mûködõ nem etnikus nyelv (az eszperantó) alkalmazásának számításba­vételét, az Európai Bizottság tisztségviselõi azonban érdemi vizsgálat nél­kül, a legátlátszóbb elõítéletes indokokkal elutasították az ilyen felvetéseket, még akkor is, ha azok némelyike európai parlamenti képviselõtõl szárma­zott.(Például így tett: Edith Cresson 1995. május 17. és 31.; Michel Barnie 2000. június 5.)


A nyelvi gondok megoldását tájékozatlanság és elõítéletek akadályozzák


Miután az oktatás és a kultúra a tagállamok hatáskörébe tartozik, eddig egy tagállam sem tartotta feladatának (és szükségesnek) egy közös nyelv kérdé­sének felvetését. Ezenközben az angol nyelv, az elõbb már említettek sze­rint, gyorsan terjedve hegemón szerepet kezd betölteni, a közös nyelv lát­szatát keltve. Csakhogy ezzel egyenlõség helyett egyenlõtlenség jön létre, épp úgy, mintha a közös nyelvi szerepre egy hivatalos döntés jelölné ki az angolt.

Ahhoz, hogy európai integráció a polgárok unióját is megvalósítsa, arra is szükség lesz, hogy a különbözõ tagállamok állampolgárai érdekeik egyeztetését közvetlenebbül, határokon átnyúló civil szervezõdések útján is megejthessék, például azért, hogy hatásosabban fel tudjanak lépni multi­nacionális cégek egyeduralma vagy a helyi érdekek semmibe vevõ magatar­tása miatt, avagy egységesebben, teljesebben tudják érdekeiket az uniós in­tézmények számára felmutatni. (Például: Az európai alkotmányozás elõ­készítésének szakaszában társadalmi vitára is lehetõséget nyitottak. Ámde ezeket a kormányszervek összegezték és a kormányok továbbították az eredményeket. Ki tudja, hogy mi jutott a véleményekbõl tovább? Ha javas­atokat európai méretben mûködõ civil szervezek is gyûjtötték volna, a ja­vaslatok tartalmáról és sorsáról többet tudhatnának az állampolgárok.) Az ebben az irányban történõ fejlõdés ugyancsak egy közös közvetítõ nyelv alkalmazását tételezi fel.

E

gy közös közvetítõ nyelv használatának szükségességét az Unió lakossága is érzi. Erre mutat, hogy az Eurobarometer már említett fel­mérésénél a válaszolóknak több mint 70%-a vélte úgy, hogy min­denkinek tudnia kellene idegen nyelvet, és egy másik kérdésre válaszolva csaknem 70% vélte, hogy az angolt kellene tudni. Az angol nyelv megjelö­lése azt jelenti, hogy ilyen vagy olyan oknál fogva más európai nyelvek közül ezt a nyelvet tartják alkalmasnak közös közvetítõ nyelvnek. De jelen­ti-e ez a választás azt is, hogy az eszperantót elutasítják? Ezt akkor jelent­hetné, ha az eszperantó is szerepelne a választható nyelvek között. De egyelõre nem szerepel, mert az uniós állampolgárok többségének nincs tudomása az eszperantóról, ha meg van, akkor abban sok a tévismeret. Arról pedig egyáltalán nem tudnak, hogy az eszperantó mintegy kilenc-tizedannyi idõ-, pénz-, energiaráfordítással elsajátítható azonos tudásszin­ten, mint egy etnikus nyelv. [Bárczi 1987:40.] Nem róható fel tehát az állampolgároknak, hogy nem azt a nyelvet jelölik meg, amelynek elsajátítá­sa és használata összehasonlíthatatlanul elõnyösebb lenne számukra, mint egy más nyelvé. Azonban nem csak a kevésbé mûvelt állampolgárok nem tudnak valós tényeket az eszperantóról, de nem kevés példa bizonyítja, hogy uniós vezetõk, fontos beosztású állami tiszt(ség)viselõk, szerkesztõségi munkatársak, egyetemi oktatók körében is fellelhetõ a tájékozatlanság, a tévismeret (és az, hogy esetenként ilyen isme­reti alap birtokában nyilat­koznak vagy hoznak döntést az eszperantóról).


Az idegennyelv-tudás terén kialakult ellentmondásos helyzetért az Európai Unió döntéshozóit terheli a felelõsség, mindenekelõtt a tagállamok kormányainak együttesét (a fõ döntéshozó intézményt, a Tanácsot), mert nem megfelelõ módon gondoskodnak a tag­államok kultúrái védelmének és a közös kulturális szükségletek – bele értve egy közös nyelvre vonatkozó szükséglet – kielégítésének össze­hangolásáról; vagyis arról, hogy a gyakorlat megfeleljen a hirdetett elvek­nek, értékeknek és céloknak. Ezért szükséges lenne, hogy most már kétség­bevonhatatlan bizonyítékát adják annak, hogy a gyakorlatban is tisztelik az Unió alapokmányaiban rögzített értékeket. Ebben annak is benne kell fog­laltatnia, hogy a különbözõ nyelvû uniós állampolgárok egyenrangú nyelvi érintkezése feltételeinek megteremtését napirendre tûzik és feladattá teszik. Ha a hirdetett értékek szellemében járnak el, akkor el kell fogadniuk azt a felismerést, hogy az Unióban egy közös közvetítõ nyelvre is szükség van, és ez csak egy nem etnikus nyelv lehet. Ilyenek közül nyomós indokok alapján az eszperantó jön számításba.

„Az egyetlen menekvés, ha az anyanyelv mellett egy teljesen semleges, semmilyen nép szellemét, érdekeit nem képviselõ nemzetközi nyelv szolgál második nyelvül, ...”

Bárczi Géza

Az eszperantó uniós közös nyelvi hasznosítása, ha errõl egy elvi döntés végül is megszületne, gyakorlati lépéseket is kíván az uniós intézmények és a tagállamok részérõl, már csak azért is, mert mögötte nem állnak olyan államhatalmak, mint például az angol vagy más nyelv mögött. De éppen ezért tekinthetõ politikailag teljesen semleges nyelvnek. Az elsõ gyakorlati lépések közé kell tartoznia az uniós állampolgárok széles körére kiter­jedõ, részletes tájékoztatásnak az európai nyelvi szükségletekrõl, továbbá az esz­perantó nyújtotta lehetõségekrõl, hogy a további lépések megtétele elõtt az állampolgárok véleményt nyilváníthassanak: élni kívánnak-e intézménye­sített formában ezzel a lehetõséggel.

(A tagállamok kormányai egy ilyen tájékoztatással legalább részben jóvá tehetnék, amit elõdeik a két világháború között, helyenként még utána is az eszperantó – valójában a tõle megfosztott emberek – ellen elkövettek, és amelynek lenyomatai a mai elõítéletekben és tévhitekben megtalálhatók. [Lins 1990])


Miért lenne hasznos Európának egy könnyebben, olcsóbban megtanul­ható és használható közös nyelv?

I

degen nyelvek tanulásának könnyûségét vagy nehézségét számos té­nyezõ határozza meg, mint például a nyelvtanuló fiziológiai adottsága, motiváltsága, a tanulandó nyelv sajátossága az anyanyelvvel, illetve más nyelvvel összevetve stb. A befolyásoló tényezõk hatása természetesen az eszperantó esetében is érvényesül. Ugyanakkor egyértelmûen bizonyított, hogy az eszperantónak – az etnikus nyelvek megtanulásához viszonyított – rövidebb idõ alatti elsajátíthatósága mindenkire, minden esetre vonatko­zólag fennáll. Különbség csak az idõnyereség nagyságában mutatkozik. Ha az összehasonlításhoz alapul vett etnikus nyelv az anyanyelvtõl távol esõ nyelvcsaládba tartozik, akkor például az eszperantó kedvezõ esetben mint­egy tizedannyi idõ alatt megtanulható, mint a kérdéses etnikus nyelv. Az anyanyelv és az összehasonlításul szolgáló etnikus nyelv közeli rokonsága esetén ennél kisebb, de továbbra is tetemes, különbség mutatkozik az esz­perantó javára. A tanulás költségei egyenes arányban állnak a tanulási idõ­vel. Az eszperantónál fontos tulajdonság a kiejtés fonetikussága, vagyis az, hogy a hangoknak mindig változatlan íráskép felel meg és fordítva (‘úgy mondjuk, ahogy írva van’), kedvezõ tulajdonsága az egyszerû, de jól mûködõ nyelvtan, továbbá a különféle kivételek hiánya.

Mindezek jelentõsége különösen megmutatkozik az Eurobarometer-felmérés adatainak tükrében. A nyelvtanulástól visszatartó leggyakoribb okok (az összes megkérdezett válaszának arányában): nincs idõ jól meg­tanulni a nyelvet (34%), nincs motiváció a nyelvtanulásra (31%), a nyelv­tanulás sokba kerül (25%), hiányzik a nyelvérzék (22%). Viszont, ha csak azok válaszát vették figyelembe, akik nem beszélnek idegen nyelvet, akkor az okok és az arányok: egy nyelv megtanulása túl nehéz (65%), a nyelv­tanulás sok idõt kíván (64%), nem valószínû, hogy jobb állást jelent (63%).


C

saknem teljesen biztosra vehetõ tehát, hogy az adatok által szem­léltetett helyzeten sokat javítana, ha az eszperantó, tulajdonságai alapján, az Európai Unióban közvetítõ nyelvi szerepet kapna. Ennek célszerûsége megmutatkozhat a felmérés arra vonatkozólag nyert adatainak vizsgálatánál is, hogy melyek a nyelvtanulás fontosabb motivációi. A vála­szok: külföldi nyaralás alkalmával használni (47%), az önérték, önbecsülés emelésére (37%), ha a munkában használni lehet (26%), más kultúrához tartozók megismerésére (24%).


Ha az uniós állampolgárok számára a nyelvtanulás leggyakoribb indítéka a külföldi nyaraláshoz, a turisztikai utazáshoz szükséges nyelvtudás megszer­zése, akkor ehhez miért ne a legalacsonyabb ráfordítással megszerezhetõ nyelv megtanulása és használata lenne célszerû, ha ez a nyelv már széles körû használatban lenne. A nyelvtanulási ráfordítás nagysága természetesen szempontot jelent mindazoknál is, akik a nyaralás kapcsán a szolgáltatást (közlekedés, étkezés, szállás, szórakozás stb.) nyújtják, hiszen a szolgál­tatásnál tájékoztatásra, párbeszédre stb. feltétlenül szükség van.

Más területekrõl is nyomós érvek hozhatók fel az eszperantó alkal­mazásának célszerûsége mellett. Például felmérések kimutatták [Futó 2001], hogy az Európai Unióban (de nálunk is) a mikro-, kis- és középvállalatok gazdasági tevékenységének kiterjesztését nyelvismeret hiánya is jelentõsen akadályozza. (Ez a 15-tagú EU-ban 20,4 millió ilyen vállalkozást jelent, 80,2 millió fõvel! [Mészáros-Pitti 2003].

„Az audiovizuális ipar (filmek, televízió, rádió) az utóbbi évek során óriási piacbõvülést realizált szerte a világon és ma már az egyik vezetõ iparág. Az elmúlt két évtized robbanásszerû változásaiból azonban az euró­pai audiovizuális ipar nemigen tudott profitálni, sõt komoly válságba ke­rült.” És hozzáfûzött lábjegyzetben: „A közös/egységes európai piacból e területen inkább az amerikaiak húztak hasznot. Az amerikai filmek már a hatalmas hazai piacukon képesek megtermelni a bekerülési költségeket és külföldre már a biztos haszon jegyében exportálhatók. Ezzel szemben az európai filmekre jellemzõ, hogy csak a nemzeti határokon belül forgalmaz­zák õket, melynek korlátozott mérete folytán szinte lehetetlen profit terme­lése. Éppen ezért a 375 milliós belsõ piacon egységesen forgalmazott prog­ramokra, transzeurópai forgalmazói hálózatra lenne szükség, amely kö­zösségi fellépés révén lenne a leghatékonyabban kivitelezhetõ. De közös európai összefogással könnyebb lehet az audiovizuális termékek gyártása és a fejlett technológiák Európán belüli kiépítése is.” [Horváth 2002:354.]

A nyelvi sokféleségbõl adódó ilyenféle hátrányt csökkenthetné közös nyelv­ként elfogadottan az eszperantó úgy, hogy például a nemzeti nyelven készí­tett filmek, videofelvételek, DVD-k stb. eszperantó nyelvû feliratozással európai forgalmazásra kerülnek.

A példák lehetõségeket villantanak fel arról, hogy ennek a nyelvnek tudatos, szervezett hasznosításával számos gond megoldható lenne az Euró­pai Unióban. Ehhez, persze, az lenne szükséges, hogy a döntéshozók frázi­sok helyett érdemlegesen foglalkozzanak ezzel az állampolgárok javát szolgáló javaslattal. Mert hiteltelen az Európai Bizottság tagjának az a mon­data, hogy „Éppen most próbáljuk közelebb vinni Európát állampol­gáraihoz”, ha következõ mondata az eszperantóval kapcsolatban így szól: „Nem hiszem, hogy egy halott nyelv választása közelítene célunkhoz”. Ezzel a mondattal ugyanis nemcsak nagyfokú tájékozatlanságát (vagy elõ­ítéletességét) árulta el a Bizottságnak ez tagja, de annak is elejét vette, hogy a téma vala­milyen szintû vizsgálata megkezdõdjön. Ilyen jelenségek miatt is szükséges lenne a határokon átnyúló európai civil mozgalmak megerõsö­désére és hangjuk hallatására.


Egy további lehetõségrõl

E

lég nyilvánvaló szükségletnek tekinthetõ, hogy a jövõ emberének az anya­nyelvén kívül idegen nyelvet / nyelveket is el kell sajátítania. Az iskolai oktatásban egyfelõl a már birtokolt anyanyelv jelenségeit kell tudatosítani, másfelõl, általában, egy (vagy több) idegen nyelvet kell meg­tanítani. Az eszperantó, ha –általános mûvelési ismeretanyagaként – elsõ idegen nyelvként szerepeltetik, mindkét feladatot segítheti mint nyelvi modell. Más nyelvek vele való összevetése ugyanis általában jól láttatja az európai nyelvek közös jegyeit, valamint egy-egy nyelv sajátos jellemzõit is. Ezért az eszperantónak általános nyelvi alapozó szerepe lehetne. Erre való alkalmasságát számos iskolai kísérlet eredménye bizonyítja. Miért nem építettek eddig még széles körûen erre a tulajdonságra? Választ e kérdésre a mindenkori illetékes döntéshozóknak kellene adniuk.

Az eszperantó más nyelveknek védelmezõje, nem pedig kiszorítója!

A remény

Í

rásunk olyan európai gondról szól, amelyet uniós tisztségviselõk hol „idõzített bombának”, hol „igen kényes kérdésnek” minõsítettek, ezért jobbnak látták a vele való foglalkozás elkerülését. Pedig a nyelvkérdés csak azért tûnhet ilyennek, mert az illetékesek eddig nem engedtek be látókörükbe nem etnikus nyelvet a gond orvoslására. Mások lebecsülik az angol nyelv közvetítõ nyelvi hegemóniájából következõ társadalmi feszült­ségek veszélyét, ezért nem avatkoznak be az erre vezetõ „spontán” folya­matba. Tagadják, hogy ez a folyamat más nyelvek presztízsének csökkené­sével jár még anyanyelvi szerepük esetében is.

Olyan európai gondról írtunk, amely az uniós állampolgárok számára – így hamarosan számunkra is – egyre égetõbb lesz, és megfelelõ megoldást kíván. Eddig nem nagyon volt látható, hogy az uniós intézményeket túlságo­san foglalkoztatta volna ez a feladat.

Reményünk, hogy az újonnan választott Európai Parlament, együtt a magyar képviselõkkel, kezdeményezõje (szorgalmazója) lesz egy olyan európai, közös, közvetítõ nyelv bevezetésének, amely minden európai állam­polgár számára az egyenrangú nyelvi érintkezés feltételét biztosítja.


Gados László


Az idézetek és hivatkozások forrása:

Bárczi Géza 1987. A nemzetközi nyelvrõl. Magyar Eszperantó Szövetség, Budapest 1987

Demény Pál 2003. Európa népességpolitikai dilemmái a 21. század kez­detén, Ezredforduló 2003/4.

Európa 10 pontban (Szerk.: Endrész Kinga) Az Európai Bizottság Magyar­országi Delegációja, Budapest 1999.

Futó Péter 2001. Az EU és a globalizáció hatása a magyar kis- és közép­vállalkozásokra, Európai Tükör 2001/4.

Horváth Zoltán 2002. Kézikönyv az Európai Unióról, Magyar Országgyûlés 2002.

Lins, Ulrich 1990. La danßera lingvo. Eldonejo „Progreso” 1990.

Mészáros Tamás–Pitti Zoltán 2003. A vállalkozási szerkezet módosulása, különös tekintettel a középvállalkozásokra és az EU-sajátossá­gokra, Európai Tükör 2003/1.