Az eszperantisták és a nyelvvédõ társaságok:

természetes szimbiózis

(Charles Durand professzor elõadása a Göteborgban megrendezett, 88. Eszperantó Világkongresszus megnyitó ünnepségén, 2003. július 28-án )

Mindenekelõtt szeretnék köszönetet mondani Renato Corsetti úrnak, az Eszperantó Világszövetség elnökének, hogy meghívott erre a kongresszusra, és így lehetõségem van arra, hogy szerényen hozzájáruljak az eszperantisták munkájához.

Napjainkban feltétlenül szükséges, hogy áttörjük a csend gátját, melyet erõszakkal építenek körénk a tömegkommunikációs eszközök és az õket megbízó oligarchia. Az eszperantisták nem csupán a nyelv fejlesztésével foglalkoznak, hanem követelik is azt a jogot, mellyel az egyes népek rendelkeznek a saját méltóságuk érdekében, hogy saját nyelvükön lehessen gondolkodni és dolgozni, saját kultúrájuk szerint, teljes, erõszakos beavatkozásoktól mentes életet élni. Az eszperantó egyesületek sok, hasonló tulajdonsággal rendelkeznek, mint más csoportosulások, melyek az elmúlt tizenöt évben világszerte, de különösen Európában jöttek létre. Ezek a csoportok sok nemzeti nyelv védelmérõl gondoskodnak, melyeket a világ pénzfejedelmei szeretnének puszta nyelvjárásokká változtatni, - és amelyeknek így lényegében csak folklór-szerepe lenne. Éppen ezért nagyon kívánatos az eszperantisták és az említett társaságok szövetsége. Véleményem szerint minden, szükséges tényezõ rendelkezésre áll ahhoz, hogy ez a szövetség igazi szimbiózissá váljék, amely segít nekünk abban, hogy sokkal hatékonyabban juttassuk el üzeneteinket az emberekhez.

Ma egyedül az eszperantisták kínálnak nekünk valóban nemzetközi és mindenki által elsajátítható nyelvet. Nem részletezem itt az eszperantó elõnyeit, hiszen ezeket Önök mindannyian jobban tudják, mint én, aki még nem beszélem a nyelvüket. Mégis, mások azt állítják, hogy egy, a világ lakosságának nem több, mint 6-7 százalékát kitevõ csoport anyanyelve az egyetemes nyelv. Ez komoly problémát vet fel. Valójában, ha egy nemzeti nyelvet kiáltunk ki “egyetemes” nyelvnek, ez hallgatólagosan azt is jelenti, hogy a többi nyelv nem az. Ha egy nyelv “felsõbbrendû” tulajdonságokkal rendelkezik, akkor ez aláhúzza, hogy a többiek alsóbbrendûek. Ezt nevezik “a minõsítõk kettõsségének”, és ez nagyon zavaró, mert ha egy nyelv “felülmúlja” a többieket, akkor azokat, akik ezt a nyelvet beszélik, akarva-akaratlan, olyan embereknek tekintik, akik a más nyelveket beszélõ emberek felett állnak.

Szeretnék itt zárójelben mondani valamit. Mindannyian tudjuk, hogy 1960 elõtt az Egyesült Államokban szigorú, rasszista elkülönítés volt, melyet a feketék alsóbbrendûségére hivatkozva tartottak fenn. Közben - alapos közvélemény-kutatások szerint - a négerek többsége is ugyanígy vélekedett. A vélemények ilyen kiegyenlítõdése mindig fennáll a gyarmatosítók és a gyarmatosítottak, az uralkodók és az alávetettek között. Hasonló helyzetet állapíthatunk meg az úgynevezett egyetemes nyelvet anyanyelvként beszélõk és a többiek között. A ma már csaknem rendszeres diszkrimináció az angol anyanyelvûek javára természetes következménye az angol nyelvnek tulajdonított felsõbbrendûségnek, olyannyira, hogy sok országban az angol nyelvet máris az egyetlen nyelvnek tartják, melyet például a nemzetközi technikai-tudományos kapcsolatokban használni fognak. A diszkriminatív foglalkoztatási gyakorlat is csak - a született angolokban és a nem-angolokban egyaránt kialakult - azon hiedelem miatt létezhet, hogy az angol nyelv “felsõbbrendû”. Ez a bûnös egyetértés, amely nem más, mint egy uralkodó és egy alávetett csoport egyetértése, napjainkban minden nemzetközi szervezetben - hiszen e szervezetek nincsenek alkalmazási kvótákra kötelezve - nyilvánvaló egyenlõtlenségeket szül, melyeket az aktuális tendenciák csak erõsíthetnek.

Európában egyesek azt próbálják elhitetni velünk, hogy az angol nyelv ismerete nélkülözhetetlen a kereskedelmi szabályok és a világméretû kommunikációs szükségletek miatt. Eközben - mint tudjuk - , ha csak pragmatikus okai lennének a nyelvtanulásnak, akkor a világkommunikáció apostolainak az eszperantó felé és nem az angol felé kellene fordulni! Meg kell állapítanunk, hogy ma a kontinentális Európában az angol nyelv ugyanolyan szerepet játszik, mint az orosz nyelv 1990 elõtt a Szovjetunió köztársaságaiban és a csatlós államokban. Louis-Jean Calvet társadalom-nyelvész ebben a folyamatban teljesen hasonló szakaszokat fedezett fel, mint amelyek most Nyugat-Európában, az angollal kapcsolatban láthatók. A nem orosz nyelvû köztársaságokban a nyelvi politika hiánya bõséges szókölcsönzésre vezetett az orosz nyelvbõl, különösen a tudomány és a technika területén. Így azután a helyi nyelvek gyorsan elszigetelõdtek (mint népi nyelv), miközben az oroszt kezdték használni információs, hivatalos, tudományos célokra. Egy taskenti konferencián, 1975-ben, az orosz nyelv tanítását javasolták mindenütt, már az óvodás kortól kezdve, majd késõbb, 1979-ben, ugyancsak egy Taskentben rendezett konferencián, melynek címe “Az orosz nyelv, a szovjet népek barátságának és együttmûködésének nyelve” volt, már azt javasolták, hogy az egyetemi hallgatók a szakdolgozataikat kötelezõen, orosz nyelven készítsék el. Ezt követõen Tbilisziben (Grúzia), Tallinnban (Észtország) tüntetések, más balti országokban kisebb lázadások keletkeztek, a grúz értelmiségiek petíciókat nyújtottak be, - mert többen rájöttek, hogy a nyelvük ilyen módon lassan feloldódik az orosz nyelvben. Fellépett tehát a szovjet népek nyelveinek az orosz nyelv által történõ, erõltetett eltüntetése, - melyet e népek semmiképpen sem akartak - , amely Oroszország hatalmától és nyelvi politikájától függött, és nem a csatlósokétól. Nyilvánvaló, hogy hasonló folyamat bontakozik most ki az európai országokban, és ez arra a vélekedésre késztet, hogy az európai-uniós építkezés megkönnyíti az öreg kontinens csatlóssá válását az Egyesült Államok oldalán. A Szovjetunióban az orosz nyelvbõl való kölcsönzésnek az volt a feladata, hogy csökkentsék a különbségeket az egyes nyelvek között, az orosz javára. Az annakidején a Szovjetunióban, ma pedig a kontinentális Európában alkalmazott nyelvi imperializmus természetesen különbözõ utakon jár, egyidejûleg befolyásolva az általános iskolai és az egyetemi oktatáspolitikát, a nyelvtervezést és a tömegkommunikációt. A nyelvi imperializmus nem lenne túlságosan veszélyes, ha nem lenne a nyers, egyszerû világuralmi törekvések megnyilvánulása. Elég, ha megfigyeljük és értékeljük e törekvések lényegét.

Sok, itt képviselt országban a tömegkommunikációs eszközök a nemzeti nyelvekbe fortélyosan csempészik be az angol-amerikai szavak százait, amelyek így kiszorítják a helyi szókincset. Így történik ez például az olasz, a német, a francia, a spanyol és a svéd nyelvben. A reklámokban a korszerûség, az úgynevezett “magas” technológia, a mozgékonyság, a tudomány, a liberalizmus, a hatékonyság, a személyes siker, a gazdagság, sõt a sport képeit már majdnem mindig angol-amerikai kifejezésekkel társítják, amelyek ily módon furfangosan helyettesítik a megsebzett anyanyelvek szavait. Ez a szüntelen betolakodás a lakosságban pavlovi reflexet hoz létre, amely nem csupán az angol nyelv elsajátítására ösztönöz, hanem a hatalmas angolszász kulturális, gazdasági és politikai túlhatalomba való beleegyezést is azon társadalmak részérõl, amelyek szenvednek ettõl.

Rémi Kauffer, a tekintélyes párizsi politológiai iskola (“Sciences-Po”) professzora “A félretájékoztatás fegyvere - A multinacionális vállalatok háborúja Európa ellen” címû könyvében írja:

“Amikor az Egyesült Államok reánk erõlteti a fogalmait, szakkifejezéseit, a világ fejlesztésére vonatkozó terveit, megpróbálja versenytársait egy számukra tervezett gondolatkörbe zárni, hogy azok többé ne tudjanak onnan kitörni. Amikor reánk erõlteti a saját szókincsét, megnyeri az elsõ csatát. A “brainstorming”-tól a “wargame”-ig, a “teenagers”-tõl a “fastfood”-ig, a “management”-tõl a “benchmarking”-ig az amerikaiak mindenkit megelõznek… Ennek a fokozódó inváziónak köszönhetõ az amerikai-brit befolyás terjedése. Az uralkodó elittõl, a gazdasági viszonyoktól kezdve a középsõ társadalmi rétegekbõl álló “elõretolt” egységekig ez a befolyás minden népréteget elért már. Harc a szavakkal, harc a képekkel. A szakkifejezések és az elképzelések amerikanizálása együtt jár a fogyasztási mód amerikanizálásával. Ez a jelenség képezi az amerikai cégeknek a fejlett országok piacaira való behatolása egyik leghatékonyabb támaszát. Nos, a kereskedelmi háború is - mint minden háború - elõször a lelkek háborúja. Nem hasonlítható ez össze a pszichológiai villámháborúval, melyet egy közeli cél elérése érdekében találtak ki. Ellenkezõleg: a félretájékoztatás gondosan vezetett, tartós tevékenység, amely jelentõs technikai, anyagi és emberi erõforrásokat igényel.”

Ez a magyarázat tehát geo-politikai, és teljesen megerõsíti Zbigniew Brzezinski egyik nyilatkozatát, melyben azt állítja, hogy “Európa mostantól kezdve amerikai protektorátus”.

A mi úgynevezett “elit”-ünk egyáltalán nincsen tudatában annak, hogy a szavak és a nyelv birtokosai birtokolják a gondolatot is, - és ha birtokoljuk mások gondolatát, akkor minden mást is birtokolunk. E tény semmibevétele mára szinte általánossá vált. Így az angol nyelvnek, mint a tudomány meghatározó és megjelenítõ nyelvének az általános használata - természetesen - szélesebb nyilvánosságot ad az angol nyelvû népek tudományos munkáinak, miközben egyidejûleg a perifériára szorítja a többieket, annál is inkább, mert õk is angol nyelven szerkesztik meg a publikációikat, amelyek így a formát és a tartalmat illetõen az angol nyelvi követelményeknek megfelelõen kerülnek nyilvánosságra. Ebbõl ered az a mimikri, melynek pusztító következményei lesznek, mert a vetélytársak ösztönzésére olyan programokhoz vezet, amelyek nem tudnak megfelelni az újító logikának. Így, mivel ténylegesen az angol nyelvû országok határozzák meg a “jó tudomány” normáit, magától értetõdik, hogy ezen országok tudománya “felsõbbrendû”-nek mutatkozik az összes, többi országgal szemben. Mindaddig, amíg az idegen tudományos kutatók - tudatosan, vagy tudat alatt -egyetértenek a saját alsóbbrendûségükkel, miközben az angol nyelvet használják, mint tudományos munkásságuk leírásának eszközét, egyszerûen az angol-amerikai tudományos kutatás ügynökeiként lépnek fel, és emiatt nem tudják teljes mértékben értékesíteni a saját munkájuk eredményeit.

De vajon az “univerzális” nyelv igényével fellépõ nyelv tudása lehetõvé teszi-e a fejlettség magasabb szintjét? Úgy tûnik, hogy Tajvan kormányzata ezt gondolja, mert éppen most alkalmaztak ezer, angol anyanyelvû tanárt, hogy emeljék fiataljaik angol nyelvi tudásának szintjét. Mégis, amint egy 2002 novemberében, ebben az országban tartott konferencián kifejtettem, ha a szomszéd országokat nézzük, a Fülöp-szigeteken, ahol az angol nyelvet a térségben a legeslegjobban beszélik, egyúttal egész Délkelet-Ázsiában a legalacsonyabb a gazdaság színvonala!

Egyetlenegy nemzeti nyelv általános használata csökkenti a kifejezési módok és a hivatkozási pontok számát, és semmibe veszi a más nyelveken mûködõ, másként gondolkodó iskolákat. Nem szabad másokra bízni, hogy uralkodjanak az emberi ismeretet meghatározó és leképezõ eszközök felett. Íme, ezért kell a nemzetek közötti kommunikáció nyelvének feltétlenül semlegesnek, egyetlen nemzethez sem tartozónak lennie, és az eszperantó az egyetlen nyelv, amely ennek a kritériumnak megfelel.

Az én küzdelmem a szellem szabadságáért folyó küzdelem, mert ez a szabadság minden más szabadság elõfeltétele. Azért vagyok ma itt, Önökkel, mert az eszperantisták ugyanígy vélekednek.

(Fordította: Molnár Lajos dr.)